Amikor Kingával először találkoztam, úgy tűnt, mintha második mondata az lenne:
Nekem ez nem megy. Nekem ez túl sok, én ezt nem bírom.
Teszem hozzá, valóban nem volt egyszerű élethelyzetben. Alig pár hónap telt el azóta, hogy egyedül maradt a fél éves kislányával, ráadásulegy egész furcsa módon, mintha a gyermek apukája fenn akarta volna tartani az “uralmat” felette. Bár sem érzelmileg, sem időben nem támogatta őket, mégis megengedte, hogy a valamikori közös otthonban maradjanak. S bár határozottan kijelentette, hogy nem óhajt többé egy párként tekinteni magukra, mégis rendszeresen hazajárt. Kezdett olyan lenni, mint egy ilyen Mátyás-király-féle feladvány: Volt is meg nem is, jött is meg nem is, adott is meg nem is. Elvenni viszont határozottan szeretett. Meleg ételt és igen, időnként a forró ágyat is.

Szóval innen indultunk, kétségbeesés vegyítve dühvel, csalódással, elhagyatottság érzéssel, kiegészítve egy jó adag kimerültséggel, mindez megfűszerezve egy kis reménytelen reménykedéssel.

Amikor elkezdünk valakivel együtt dolgozni, fontos megérteni azt, hogy a közös munka céltáblája semmiképp nem egy harmadik személy lesz. Nem tudunk és nem is akarunk “Józsin, Bélán vagy Icukán” farigcsálni, nem azért ülünk ott, hogy őket megváltoztassuk.

Sokkal inkább, hogy mi magunk változzunk. Hogy megértsük, mi az a helyzet, amiben vagyunk, hogy tisztán lássuk, mit is jelent ez ránk nézve, hogy felismerjük, miért kerülhettünk bele és ami a legfontosabb, hogy megtaláljuk a saját erőnket és képességünket arra, hogy változtassunk rajta.

Kingánál is elképesztő erejű felismerés volt meglátni a regressziós hipnózis során azt, milyen visszatérő motívum számára a kiszolgáltatottság érzése és az a tehetetlen düh és elkeseredettség, amikor úgy érzi nem tud mit kezdeni egy helyzettel. Benne van, szenved tőle, és egyszerűen nincs ráhatása, se megoldása.

Csakhogy ami kisgyermek korban még simán lehet, hogy valid és igaz – mert tényleg kiszolgáltatottak és sok szempontból tehetetlenek vagyunk -, felnőtt korban szerencsére a legtöbbször nem az.

Mégis úgy visszük magunkkal ezt a kicsiként megszerzett tapasztalatot, mintha mindig is hozzánk tartozott volna. Az alap működésünk részévé válik. Vagy nem is tudunk róla, vagy azt képzeljük, a személyiségünk egy természetes része.

Kingánál az előbbi forgatókönyv volt érvényes. A tudatalattijába mélyen beivódva észrevétlenül ott futott a “Nekem ez túl sok, én ezzel nem tudok megbirkózni” program. És ahogy visszanéztük, egyértelműen látszott, hogyan határozta meg őt máskor is ez a hozzáállás, ami aztán ebben a tényleg rendkívül nehéz szituációban csúcsosodott ki.

Pedig még a legelkeféltebb helyzetben is van megoldás. Főleg ha szent meggyőződésünkké válik, hogy képesek vagyunk megoldani!

Ti is tudjátok, milyen irgalmatlan erő tud lenni abban a nőben, aki elhatároz valamit. Néha szinte ijesztő, nem?
Még most is beleborsózom, ahogy felidézem azt az ülésünket, amikor először megláttam Kinga szemében ezt az eltántoríthatatlan erőt. Abban a pillanatban tudtam, hogy már csak hetek kérdése és képes lesz meglépni azt, ami előtte lehetetlennek tűnt.

S ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Legalábbis az ő életében, tényleg egy meghatározó fordulat. És valószínű a kislánya életeben is, akinek már egészen biztos, hogy nem kell úgy felnőnie, hogy egy ilyen keserű vívódást nézzen végig. Cserébe viszont úgy látja majd az anyukáját, mint “A szupererős Anyuci, akinek mindig mindenre van megoldása”.

Ugyanis ez nem más, mint egy képesség, egy szemlélet. Egy beállítottság, gondolkodásmód, egy tudat alatt futó program. Coping skill – így hívja az angol szaknyelv.
A képesség arra, hogy megküzdjünk az elénk toppanó helyzettel.

Ez szerintem egyfajta belső meggyőződés, egy láthatatlan erő, ami elszántságot ad.

S hogy megvan-e Benned is?
Hm… Gondold végig, láttál-e már olyan kisbabát, aki csendben tűrte, hogy mondjuk éhes vagy megtelt a pelusa. Aki nem sírt torkaszakadtából, csak hogy ne ébressze fel a családot. Inkább meg se próbálta, úgyse kel fel ilyen időpontban senki. Vagy aki nem tanult meg járni, mert az első két popsira huppanás után jobbnak látta örökre ülve maradni…

Érted már?
Mindannyian úgy születtünk, hogy ott él bennünk a meggyőződés, hogy megszerezzük, amire szükségünk van, hogy kiharcojuk azt, amire vágyunk és hogy nincs megoldhatatlannak tűnő feladat.

Csak aztán sajnos nagyon sokan elveszítjük ezt az út során.
Pedig mélyen elásva ott van az most is.

Ha úgy érzed, itt az idő, hogy újra megtaláld Magadban, én készen állok kiásni Belőled! 🙂
Katt ide, kapcsolódjunk: