Hipnoterapeuta vagyok és engedd meg, hogy egy képzelt párbeszéd formájában bemutassam, mi zajlik egy szorongó és egy elkerülő kötődésű mintázatú ember tudatalattijában, amikor kapcsolatba kerülnek egymással.
Márpedig elég gyakran kapcsolatba kerülnek, hiszen a két különböző típusú traumájuk mágnesként vonzza őket egymáshoz.

Íme:

– Folyton attól félek, hogy el fogsz elhagyni.
– Tessék? Miért hagynálak el?
– Mittudomén. De mindig keresem a jeleket. Csak úgy jön egy ilyen full nyomasztó érzés, hogy valami tuti nem jó. Olyan vagyok már néha basszus, mint egy nyomozó.
– És mégis mik után nyomozol?
– Csak úgy, bármi lehet egy rossz jel. Ha nem írsz vissza, azt gondolom mással vagy. Igazából rettegek ettől.
Vagy ha hazajössz és feszült vagy, azon gondolkodom, vajon mit csináltam rosszul. És akkor így próbálom összerakni, mi mit jelent.
– Hát figyelj… ha feszült vagyok, az pont csak annyit jelent, hogy stresszes voltam a munkától. Ezt nem nagyon kell fejtegetni.
– Ó, dehogynem.
Tudod én úgy nőttem fel, hogy mindent meg kellett fejtenem, mert soha nem kaptam magyarázatokat. Például amikor anyám napokig nem szólt hozzám, mert maga alatt volt. Vagy amikor apám hangulata hirtelen megváltozott, és dühöngeni kezdett a házban.
Mivel sosem éreztem magam biztonságban, ezért hiperérzékennyé váltam.
– Ezért kérdezed folyton, hogy minden rendben van-e velem? Vagy hogy haragszom-e rád?
– Igen.
– Tudod, hogy ez nekem sem könnyű ám? Nekem ez olyan érzés, mintha irányítani próbálnál… eléggé fojtogató ez igazából. Pláne hogy még akkor is, ha azt mondom, hogy rendben vagyok, te csak kérdezgeted tovább.
– Tudom.
Ez azért van, mert tudat alatt azt várom tőled, hogy te nyugtass meg.
Ha te nem vagy rendben, én sem vagyok rendben.
Ha te stresszes vagy, én is az leszek.
Átveszem az összes érzelmedet.
Olyan vagyok, mint egy szivacs.
Ez a kódependencia egyik formája – amikor nemcsak azt érzem, amit te érzel,
hanem felelősnek is érzem magam érte.
– Ez elég megterhelő lehet neked.
– Hát hidd el, az is.
Egész nap egy érzelmi hullámvasúton ülök.
Félek, hogy megváltozik a hangulatod.
Hogy megváltoznak az érzéseid irántam.
Hogy talán titkolsz valamit előlem.
Egyfolytában agyalok, rengeteg feltételezést gyártok, ami csak még több szorongást szül bennem.
Aztán egyre inkább Tőled várom, hogy megnyugtass – a képzeld problémáim és paráim miatt, amiket nem is Te okoztál.
– Észrevettem… és ez nekem is nagyon megterhelő. Annyira, hogy ilyenkor azt érzem, inkább el akarok távolodni akarok Tőled. Bár asszem ezt észre szoktad venni, mert ilyenkor eléggé elzárkózom.
– Na hát ez az. És amikor te eltávolodsz tőlem, én még inkább elkezdelek nyúzni, hogy biztosíts róla, hogy minden rendben van.
– Hát ez egy elég ördögi kör, mert engem mélységesen kiborít ez. Mintha folyton vádolnál, mintha sohasem lennék elég neked, mintha kételkednél bennem. És ilyenkor inkább azt érzem, na erre aztán semmi szükségem, akkor már inkább jobb egyedül.
– Igen. És még inkább „kikapcsolódsz” érzelmileg, mi csak megerősíti azt az örökös meggyőződésemet, hogy mindenki, akit szeretek, végül úgyis el fog hagyni.

Ismerős ez a dinamika?
Ez az egyik legnehezebb kötődési mintázat párosítás, amikor egy szorongó kötődésű találkozik egy elkerülő kötődésű emberrel. Hiába vannak egymás iránt érzelmeik, hiába vágyik mindkettő egy biztonságos, stabil kapcsolódásra, durván triggerelik egymás traumáit. Ez veszekedésekhez, se veled – se nélküled huzavonához vagy szakításhoz vezet.

Szívből remélem, hogy segíthettem egy kicsivel jobban megérteni Magadat – vagy a partneredet, ha úgy tűnik, pont ebben a dinamikában éltek.

Ha szeretnél többet megtudni a saját kötődési stílusodról, töltsd ki ezt a tesztet: