Miért szeretném, hogy a szegénységtudatról beszélgessünk? Rengeteg okom van rá.
Egyrészt azért, mert személyesen is érintett vagyok benne (és feltételeznem, hogy sokatokra ez sajnos ugyanígy igaz). Másrészt azért, mert olyan szinten határozza meg az ország nagyobb részének a működését, ami igenis egy társadalmi problémát jelent. Szerintem. Emiatt hisszük el, hogy a középsz@rnak is örülni kell, emiatt nem merünk és tudunk lehetőségekben gondolkodni és megvalósítani, képtelenek vagyunk gazdálkodni a pénzzel és amikor meg van, azt se tudjuk mit kezdjünk vele. A szegénységtudat generációs trauma. Egy láthatatlan súly, mázsás teher, amit az ország nagy része cipel magával.
Az én generációmat egy olyan generáció nevelte fel, akik egy olyan generációtól tanulták a pénzzel kapcsolatos meggyőződéseiket, akiket még mélyen érintett a háború, a nincstelenség, a nélkülözés és az ezzel kapcsolatos félelem. Nem rettegés, nem húsba markoló félelem, hanem egy fajta állandósult szorongás. Hisz déd- és nagyszüleink megtanultak a nincsben élni. Természetessé vált a kevés, a szűkölködés, az épp hogy elég… és az is, hogy most nincs. És nem is tudjuk honnan vagy mikor lesz.
Utazzunk vissza mondjuk 80 évet az időben. A nagyszüleink gyerekkorába. Ébredjünk fel velünk gondolatban egy ilyen fagyos februári reggelen, csak képzeljük hozzá, hogy mondjuk 15-20 fokkal hidegebb volt. Étel, ruházat szűkösen, éhes száj, betegség és aggódás annál több. Vajon mit adtak át nekik az ő szüleik a pénzről? A biztonságról, arról, hogy az univerzum bővelkedik lehetőségekben és hogy mindig mindenkinek jut mindenből elég. Hahahaaa, hát nem is tudom sírjak vagy nevessek, ahogy ezt leírom.
Az élet bizony azt mutatta nekik, hogy ami van, azt kell megbecsülni és nagyon alaposan beosztani, mert ki tudja mikor lesz legközelebb. A bőség az valami olyan kiváltság, ami a legtöbbjük számára teljesen elérhetetlen volt, a pénz pedig talán minden rossznak az oka. Hiszen nap mint nap küzdöttek a hiányával. Éheztek, fáztak és fáradtak voltak. Megtanulták, hogy nagy árat kell fizetni mindenért, amijük van és hogy a kemény munka az egyetlen út a boldoguláshoz. Konkrétan a túléléshez. Vagy esetleg a furfang.
Azért írom ezt ilyen hosszan, mert aztán felnőve ők ezen gondolatokkal… mit gondolatokkal, konkrét tapasztalatokkal a hátuk mögött alapíthattak családot és tanították – akaratlanul is – a saját gyermekeiket arra, hogy mi is a pénz és hogyan működik. Ezek alapján alakították ki a mi szüleink a “saját” elképzeléseiket pénzről, gazdálkodásról, biztonságról és helyezték el magukat egy láthatatlan ranglétrán. Kialakult az identitásuk, hogy ők szegények, középosztálybeliek vagy gazdagok és bizony az elme nagyon nehezen ismer átjárást ezen kategóriák között.
Vissza a mai naphoz.
Hiába ülhetek puccos hotelek konferenciatermeiben és tanulhatom a Maslow piramis okosságát, hiába hömpölyögnek kifelé a cuccaim a gardróbszobámból, mert annyi van belőlük, hiába ülök vagány kocsiban és kereshetek pénzt 5 különböző forrásból, a tudatalattim még mindig visszahúz.
Ott csücsül valahol annak a piramisnak az első-második szintjén és minden áldott nap a fülembe duruzsolja, hogy mi van akkor, ha ez a jólét csak átmeneti. Mi van, ha megint csak szerencséd volt? Mi van, ha mindezt elveszíted? Miből gondolod, hogy még ennél is lehetne jobb… tudod az csak a gazdagok kiváltsága.
És Te, ugye, szegény vagy.
Pfff. Bízom benne, hogy úgy olvastad ezeket a sorokat, hogy “ezt a baromságot, hát ez rám egyáltalán nem igaz”, vagy hogy el se jutottál idáig. De ha még mindig itt vagy, komorrá vált arccal olvasod ezeket a sorokat és érzed, ahogy a gyomrod egy kis gombóccá szűkült… Akkor ez a hónap Neked szól. Igen, lehet, hogy most még nyakig benne vagyunk ebben, de van egy nagyon jó hírem.
A szegénységtudat “csak” egy gondolkodásmód. A pénzügyi trauma pedig nem a miénk. A lenyomata van csak velünk, azt pedig ki tudjuk tenni onnan. 🙂 A mentalitásunk a mi kis belső univerzumunk, amit meg tudunk változtatni.
És meg is fogjuk.
Tarts velem, iratkozz fel, ez lesz a fő témánk.
Várlak szeretettel,
Kata
